Szent elhatározásom, hogy írni fogok. Néha, blogot. Ahogy egy barátnőm fogalmazott: terápiás céllal. Is. Meg örömből. Oppardon: ÖRÖMBŐL. Meg majd azokra az időkre, amikor nosztalgiázni támad kedvem, visszatekinteni, felidézni.
Kertészkedem - ez új.
Örömömet lelem minden apró kis hajtásban, rügyben.
Pár évvel ezelőtt - éppen akkor, amikor ezt a blogot elkezdtem - nem gondoltam, hogy így lesz. Akkor a túlélésre játszottam - így a kertet is csak a túlélés szintjén kezeltem. Kertminimum. A gaz le legyen nyírva. Nyűg volt az egész, kit érdekel!
Régen szőlősorok voltak, úgy emlékszem 16, gyakorlatilag az egész kert abból állt. Hogy utáltam gazolni a sorok között! Gimis koromban, térden kúszva a homokban, dühből, hogy erre megy a hétvégém, nyáron, hőségben....
I ))
I
OOOIOOO
OOOOO
oooo
o
o
Aztán kiástuk a tőkéket, a helyükön maradt a semmi. Minden jelképes az életben. A semmi négy éven át uralta a kertet. Pontosabban: a kertet is.
Most pedig minden hétvégén agrofitness. Talán azért, mert bár állandóan keresem a helyem, akkor, hét évvel ezelőtt megérkeztem valahová. És most már a szívem egy darabja a kert, újabb és újabb növényeket ültetek, gazolok, locsolok, ások... Csodálom a virágokat, a fák levelét, ahogy átsüt rajtuk a nap, játszik velük a szél.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy amikor csak tehetem, a teraszkorlátra könyökölök és "falom a szememmel" a látványt. Pont úgy, ahogyan apám annak idején. Beleborzongtam, mikor ráeszméltem a párhuzamra.
Már értem őt. A kert egy csoda.
Csoda magunknak - magamnak.
Nekik. Tudom, hogy látják - és kivételesen az apu is elismerően bólint. Persze a maga módján. Amikor nem látom.